Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy dolgokat indítottam el.
Némelyikből cég lett.
Némelyikből termék.
Némelyik eltűnt.
Volt, amelyik a kudarcával többet tanított nekem, mint más a sikerével.
Sokáig különálló projekteknek tekintettem őket.
Csak jóval később értettem meg, mennyire folytonos volt valójában ez az út.
A televíziótól és a rádiótól a korai internetig, az online közösségektől a platformokig, a médiától és az analitikától a mesterséges intelligenciáig újra és újra lényegében ugyanahhoz a problémához tértem vissza:
hogyan kapcsoljuk össze az embereket, az információt és a technológiát hasznos módon.
Az Egyházban megtett utam ezzel a munkával párhuzamosan fejlődött.
Nem vitt el a tudománytól vagy a technológiától.
Ehelyett egy másik kérdést tett egyre nehezebben figyelmen kívül hagyhatóvá:
A technológia rendkívüli hatalmat ad arra, hogy olyan rendszereket hozzunk létre, amelyek befolyásolják az emberi viselkedést, az intézményeket és a társadalmakat.
Minél erősebbé válnak ezek a rendszerek, annál nagyobb azok felelőssége, akik építik őket.
Ezt a szemléletet viszem ma a munkámba.
Az új technológia továbbra is lenyűgöz.
Továbbra is kész vagyok kísérletezni.
Továbbra is kész vagyok olyan dolgokat építeni, amelyek elbukhatnak.
De több mint huszonöt év után sokkal világosabban értem, hogy egy rendszer végső mércéje nem csupán az, hogy működik-e.
Hanem az, amit azokkal az emberekkel tesz, akik benne élnek.
Még rengeteg mindent kell felépíteni.
